PAPÍRTANK

– Ketyere szomjas.
Öregem metilalkoholt tölt a tankba, az gluggyogva nyeli. Szép napos idő van, de nem sokáig élvezhetjük, hamarosan indulnunk kell. A bádogkasztni olyan szűk, hogy inkább magunkra húzzuk, mintsem belebújunk.
Ketten vagyunk Ketyerére, Öregem vezeti, én a malacokkal vagyok elfoglalva. Malac az, ami széttúr mindent. Pötyivel gondosan lehet és kell célozni, az átüti a vastagabb páncélt is, de nekünk olyan nem jár. Ahogy a rádiónk is régimódi. Nem baj, úgysem állnánk szívesen szakaszba, ketten jól megvagyunk már… mióta is?
Ismerős a pálya, nem is kell szólnunk egymáshoz, bal kéz felé indulunk, ahol a folyó van. Ott egy keskeny út vár, nem jöhet oldalról ellenség. Ketten megelőznek kollégák. Ketyere szerényen adja elő, nemigen jutunk óránként húsz fölé. Hegyen még annyi sem. De szentigaz, olyan még nem volt, hogy valahova ne másszon fel!
Beslisszolunk két kilőtt tank közé, ahol a part végéig ellátni. A radarunk nem mutat el odáig, de az előttünk járók ha találkoznak valakivel, azt nálunk is kiírja a monitor. Nem tűnik úgy, mintha bárki ott bújt volna el, indulnánk tovább, de abban a pillanatban megjelenik egy veres sziluett a kijelzőn, már én is látom a gazdáját a part végében, és lám, épp odalő, ahol az előbb álltunk. Még hogy nincs hatodik érzék! Öregemnek legalábbis az lehet. Meglepetésében megtorpan, de máris nyomja tovább a gázt, csak el innen!
Mire a hosszú kanyar végére érünk, a két kolléga elintézi a kis bujkálót, szabad a pálya egész odáig, ahol már fel kell mennünk a folyótól. Mi úgy szoktuk, hogy mielőtt felkanyarodnánk, túlfutunk a benyílónál, közben lesünk befelé, hol kuporog az ellen. Ha szerencsénk van, nem lőnek ki. A benyíló után persze visszafordulunk, és óvatosan jövünk fel. Már tudjuk, hol vannak, annyi idő alatt nem tudnak nagyon átrendeződni.
Nem is akarnak, jól bejáratott helyet választanak maguknak: nekik csak a kupakjuk látszik, vagy elbújnak egy szikla mögött, te meg jöhetsz fel teljes életnagyságban, amíg ki nem lövik alólad a gépet. Csakhogy van még egy trükkünk! Ha elég gyorsan csináljuk, életben is maradhatunk. Amikor feljövünk, rögtön balra fordulunk, így kikerülve a nyílásból, hátra kapaszkodunk a pálya sarka felé. Ott van egy lyuk a sziklák között, és patkó alakban körbefut egy ösvény fel arra a szintre, ahol a bázis is van a védőkkel együtt. Ott a bokrok között még közelebb tudunk lopakodni, és csak az vesz észre, aki ismeri ezt a helyet. De nem sokan.
Ott aztán találunk egy kiskockát, ez egy kicsi ágyú, kerekekre szerelve. Erőset lő, de gyenge a kabátja, egyet odasózok és annyi neki. Már nem jöttünk hiába!
Igazság szerint végig kéne menni itt az ellenség bázisa mögött, hogy biztosak legyünk abban, hogy nem bújt el senki, de a mieink közül az egyik, aki megmaradt, már a bázist foglalja. Ott gurul körbe-körbe és néha lövi a levegőt. A foglalásért is jár jutalom, gyorsan beállunk mi is. Közben forgolódok a toronnyal, mint barát a szentképek között, hogy ha meg akarnának lepni, ne bírjanak. Eltelik vagy két másodperc, lövés dörren, és a kolléga elfüstöl. Bal oldalt van egy kis szikla, épp hogy elfér mögötte egy tank, hát onnan jött az áldás. Ha mozdulatlan, nem jelzi a radarunk, és ez az volt. Megvárta, amíg a bajtársunk elékerül, és kényelmesen kilőtte. Odafordulok, és már lövöm is a malacot, de a tank visszahúzza az orrát. Előre-hátra hintáz, de csak a sarka lóg ki. Sokkal erősebb az orrpáncélja, mint amit mi át tudnánk lőni, meg kéne várnom, hogy annyira kijöjjön, hogy legalább az oldalát el tudjam találni. Annyira figyelek, hogy nem veszem észre, hogy szemből valaki a padló alól megtalál.
Padló alól, azaz neki csak a tornya lóg ki a horizontom fölé, ő meg telibe lát minket.
Az első lövésre is elfogy félig a szekerünk, még egy találat és megyünk a levesbe. Odakapom a tornyot, de lassan fordul, és mire

– Adok neki skerazint – mondja Öregem, és nyeleti a tankkal az üzemanyagot. Öregem folyton bütyköli, csiszatolja Ketyerét. Kopott szegény, mattra szívta a nap, de tiszta és megbízható.
Elhoztam a járandóságunkat, fejenként egy tábla csoki, három meglepetés konzerv, amiről semmit nem tudunk, csak felbontás után derül ki, hogy mi van benne, egy darab kenyér és egy kanna víz. Meg a keksz. Ebből sokat kapunk, és olyan íze van, mint a fűrészpornak, de laktató. Én ellennék ezzel is egész nap, meg a vízzel.
Öregem szikkadt, napégette, mint a tankunk, csak nem zöld, hanem épp hogy nem fekete. Szótlan, értelmes szemű, kicsit hajlott a háta a kevéske hely miatt, amin osztozunk. Vagy a sok vereség miatt, amit el kell viselnünk. Nem tudhassam, sokat nem beszélünk.
A csokit rögtön kibontja és nagyot harap belőle. Ha így folytatja, délig befalja mind. Neki adom a részem, cserébe megkapom a kekszadagját. A konzerveket a többi közé hajigálom, mi ugyan nem fogunk hízni tőle! A masinába szuszakoljuk magunkat, mint kéz a kesztyűbe, és már szól is a rádió:
– Time to roll up!
Jobbra fordulunk és felmászunk egy közepesen magas sziklára. Namost ez nem ennyire gyors, mint ahogy elmondom, eltelik vagy két perc, mire feldohogunk. Beállunk egy jó kis helyre, egyik oldalról egy bokor, a másikról egy nagy kő bújtat, és innen belátni a pálya felit. Ketyere csendesen szuszog, néha pattog egy kicsit, de csak halkan, talán hogy észre ne vegyenek. De most messze alattunk folyik a csetepaté, ránk se bagóznak. Ami nem baj. Hallom, Öregem néha cuppog a csokoládéval, én a kekszet majszolom, reszeg a fogam alatt. Néha rálövök egy-egy távoli célpontra, de mire leér a malac, az már továbbáll.
Egyre kevesebb lövés hangja gördül ide-oda a katlan oldalain, megmerevednek az arcvonalak, elmattulnak a veres foltok a monitoron, ami az ellent mutatja, végül el is tűnnek. A szemünkre vagyunk bízva, meg a fülünkre, de messze vagyunk mindentől. De jó lenne, ha így maradna minden! Az örökös napsütésben, a csendben csak a…
De ebben a pillanatban bal kéz felé, úgy a dombunk aljánál, feltűnik egy veres petty. Jön fölfelé! Hát ez hol a fenében volt eddig? Öregem is látja, egyetlen gázröffenéssel jobbra kanyarodva kifarolunk a jó kis helyünkről, hogy szembe kerüljünk a támadóval. Előre nem menekülhettünk, túl magas és meredek a fal, nem élnénk túl egy zuhanást. Harcolnunk kell.
Az erőlködő motorhang is most csapja meg a fülemet. Ezért nem hallottam semmit, olyan jól elbújtunk, hogy elszigeteltünk mindent magunktól. Célra tartok. Hallom, hogy megtorpan, ő most vette észre a radarján, hogy foglalt a dombtető. Óvatosabban jön tovább. Nem érdemes előre mennem, mert nem tudom annyira letörni a löveg csövét, hogy lelássak, alulról meg könnyedén szétlövi a hasunkat. Meg kell várni, amíg feljön. Menekülni sem érdemes, mert mire leérnénk a túloldalon, hátulról simán elkapna. Már látom a kupakját, rálövök, de lecsúszik róla a malac. Mire újratöltök, az egész tornya látszik, jóval nagyobb, mint amire számítottam.
Ez egy bivaly hozzánk képest!
Odalövök a cső alá, lyukat üt a páncélon, de nem sokat vesz le az életéből. Gyorsan utánatöltök, de ő megáll, látom, hogy lövésre készül,

Úgy látszik, kevesen vagyunk, mert egy, sőt két osztállyal nagyobb gépekkel raktak egy csoportba. És ez sajnos azt jelenti, hogy az ellen is hasonló brigádból áll. Ketyerével két behemót közé kerültünk az első sorba, még hátra sem tudunk somfordálni.
Bent gubbasztunk a helyünkön, megpróbálunk úgy tenni egymás előtt is, mintha nem hallanánk, hogy miket dumálnak a nagymenők a fejünk felett.
– Hallod? A múltkor átmentem egy ilyen kis szaron. Tudod, mi maradt belőle?
– Mi?
– Semmi!
Ezen jót röhögnek.
– Hallod? Én a fiamnak vettem egy ilyet Karácsonyra. Hallod?
– És?
– Nem játszik vele. Hallod, egyszer letette valahová, azóta nem találja.
Még nagyobb röhögés.
– Pedig nem rosszak ezek! Hallod? Veszélyesebb, hallod, mint a Rambo öt!
– Mint öt Rambó, te hülye! – hallom Öregem dünnyögni a pilótaülésben.
– Direkt mondja így, viccesebb – felelem savanyúan.
Végre elindulunk. A start utáni kavarodás itt most életveszélyes, ezek alatt a nagy lánctalpak alatt, kissé félre kell húzódnunk. Öregem ahogy egy kis rést lát, átszökik két óriás között, jobbra fel a dombra, onnan jó a kilátás.
A java a középen álló hegyen harcol, ott dől el leginkább a csata sorsa, bár volt már rá példa, hogy egy jól szervezett csapattal a dombon keresztüljutva foglaltuk el az ellenség állását, pedig létszámhátrányban voltunk. Egy bokorcsoport mögött állunk meg. Innen a pálya alsó része belátható, bár a lövések elől semmi nem véd. Lent kószál egy-két tank, ezeket próbáljuk innen eltalálni, amikor is hallom, hogy hátul valami karcol, és érzem, hogy passzíroznak előre. Öregem rögtön hátramenetbe kapcsol és tolat rá a mögöttünk nyomakodóra, de az jóval erősebb nálunk, letaszít a sziklás domboldalon.
A zuhanást túléljük, de a lentieknek most már tiszta célpontul szolgálunk. Öregem jobbra kanyarodik, és fordulunk vissza fel a dombra. Egyre gondolunk, megpróbáljuk lelökni, aki minket lökött le, de még félútig sem jutunk, szétlövik a seggünk: bamm, bamm-bamm, csak úgy ropognak több irányból

Megint az a pálya, ahol a folyóparton szokunk végigdöcögni, és megint bal kéz felé esik. Amikor elindul a csata, kiketyegünk a mi kis tempónkban, de sajnos az ellennek is eszébe jut, hogy a surranópályán jobbak az esélyek, mint a váron keresztültörni, és jó kis lövöldözésbe futunk. Beállunk azért a többiek közé, de hamarosan kapunk egy találatot a lánctalpunkra. Moccanni sem tudunk, közben a kilógó részeinket puffogtatják a kanyaron túlról, az életünk egyre fogy. Visszalőni nem tudunk, nem látunk célt, a többiek nem tudnak segíteni.
– Ó, a fenébe!
– Főnök!…
– Ó, a fene

– Kisfiam, gyere vacsorázni! – hallatszott fel a konyhából.
– Megyek, Anya!
A srác lekapta a fejéről a fejhallgatót és az asztalra dobta.
– Állandóan kilőnek! Semmire sem megyek ezekkel a papírtankokkal. Nem játszom többet!